Bevásárlókosár

A kosár üres
Összes : 0,00 Ft
Az Ön kosara üres

A novella margójára 2011.01.10.

 

Kedves Olvasó! Mielött ezt a blogbejegyzést elolvasnád, kérlek olvasd el az A nagy utazó című novellát.

A keresztények célja a test feltámadása. A hosszú távú célja! Merthogy ez egy adott pillanatban fog elérkezni minden hívő számára, függetlenül attól, hogy melyik korban élt. Minden hívőnek – mondom  – aki abban hisz, hogy Isten fel fogja támasztani a halottakat, hogy mindenki egyszeri és megismételhetetlen földi élete után visszakapja azt az egyszeri testet, amiben földi idejét töltötte. Egy testet kapunk vissza, mert egyszer élünk testben egyszeri életet a földön. De ha ez a hosszú távú célunk, akkor mi lehet a rövid távú? A „rövid” távú, mert hogy ez sem túl rövid, az az, hogy a szellemünk-lelkünk halálunk után Isten jelenlétébe, a Mennybe kerüljön. A rövid távú cél elérése azonban még nem a tökéletes boldogság. A Mennyben tartózkodó üdvözült lelkek sem tökéletesen elégedettek. Miközben határtalan boldogságot élnek át Isten közvetlen jelenlétében, eközben reménységgel várják azt a napot, amikor visszakapják földi testüket egy feljavított, hallhatatlan, tökéletes formában. A Názáreti Jézus Krisztus feltámadásának pontosan ez a fő üzenet. Ő az első zsenge. Az aratás első zsengéje, ami tehát feltételezi a folytatást. Egyfajta minta, ami a jövőben tömeges méretekben fog megismétlődni sokak életében. Jézus, halála után nem egy új testben csecsemőként született meg, hanem háromnapos pokolbeli tartózkodása után a lelke újra egyesült a sírba helyezett testével, és ez a test már olyan képességekkel rendelkezett, amelyekkel halála előtti teste nem. Ehhez hasonlóan az elköltözött szentek is várják a feltámadás pillanatát, amikortól újra testben élő emberként folytathatják földi és mennyei pályafutásukat…örökké. Az elköltözés pillanata és a feltámadás között pedig egy átmeneti helyen tartózkodnak  a megigazult emberek: a Mennyben. Ábrahám már közel 4500 éve vár, Dávid is közel 3000 éve, János apostol mintegy 1900 éve, a napjainkban elköltözött szenteknek talán csak néhány év vagy évtized várakozás maradt. Akkor mi a helyzet a reinkarnációval? Kérdezhetik némelyek. Nos, ahogy az előbbiekből is látható, ez a felfogás a Bibliától teljesen idegen. Az egyetlen életünk földi döntései határozzák meg örökkévaló sorsunkat. Ez adja létünk feszültségét, és drámai súlyát. Ezzel az eggyel kell jó sáfárkodnunk, mert ennek alapján leszünk számon kérve.

„És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet..” (Zsidókhoz írt levél 9:27)

Izgalmasnak tartom azonban azt a párhuzamot, amit a születésünk előtti kilenc hónap között, - amit anyánk méhében töltöttünk -, és a földi életünk között állíthatunk fel. Ha anyánk méhében olyan tudattal rendelkeztünk volna mint most, vajon nem azt gondoltuk volna, hogy az a létforma a teljesség? Nem úgy véltük volna, hogy az maga az élet? Vajon az ott eltöltött kilenc hónap nem tűnt volna-e annyira hosszúnak/rövidnek mint az itt eltöltött jó esetben 90 év? És vajon az örökkévalóságba való belépésünkhöz képest az itt eltöltött idő nem lesz-e éppen annyira felejthető, mint ahogy most sem gondolunk a születésünk előtti hónapokra? A mostani létformánkat hajlamosak vagyunk túlértékelni. Azt gondoljuk: milyen jó lesz a mennyből visszagondolni földi harcainkra és győzelmeinkre.  De ha ezt gondoljuk, az csak azért van, mert még el sem tudjuk képzelni, hogy mi van odaát. „A régiek ingyen sem említtetnek”- mondja Ézsaiás próféta. Isten olyanokat készített, amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív el sem gondolt. (1Korintus 2:9) Amikor eljutunk a célba, olyat élűnk át, amitől semmi kedvünk nem lesz a nosztalgiázáshoz. Ha egy anyaméhben növekvő csecsemővel interjút készíthetnénk, biztosan úgy beszélne napi küzdelmeiről és örömeiről, mint ami számára rendkívüli fontossággal bírnak, hiszen az a néhányszor néhány centiméter az az ő élettere. Neki az a minden. De a mi szemszögünkből ezek a beszámolók csupán egy fejlődő élet tünékeny velejáróinak tűnnének. Ehhez hasonlóan tekintünk majd vissza földi életünkre is, amikor elérjük hitünk rövid távú, és hosszú távú céljait.