Bevásárlókosár

A kosár üres
Összes : 0,00 Ft
Az Ön kosara üres

János 8. Parafrázis 2011.03.18

Mióta rajtakapták, egy pillanatra sem volt nyugodt. A félelem lassan már egészen megszokottá vált számára.
-Hát így lesz vége - gondolta - Ezzel fejezem be az életem. Vajon mi lesz az, amire utoljára gondolok majd, amikor a súlyok kövek repülnek felém? Igaza van  a törvénynek… igaza van! Elárultam a férjemet, elárultam gyermekeimet és…elárultam önmagamat is… Nem! Ellenállok a kísértésnek, hogy másokat hibáztassak… A körülmények? Igen a körülmények is közrejátszottak abban, ami történt. De a felelősség az enyém. Ha már elkövettem ezt a szörnyű bűnt, legalább ragaszkodom ahhoz, hogy megőrizzem a tisztánlátásomat… Ez a rengeteg gyötrő gondolat. Csak ez ne lenne! A kísértés, hogy másokat hibáztassak azért, ami történt. A férjemet, vagy más… férfit.
A nő körülnézett. A farizeusok szoros gyűrűjében összetörten haladt. Szigorú, szikár arcukat mereven szegezték maguk elé. Egyik sem nézett rá. - Igen! Jogos a megvetésük. Bűnös vagyok… A nő mintha álomból ébredne, homályos képek jelentek meg emlékezetében, romlott tettének foszlányai. Előbukkantak, hogy azután újra lebukjanak a mélybe. Egy pillanatra kívülállóként látta önmagát. Megszaggatott ruháját, melyet hirtelen kapott magára, amikor berontottak hozzá a tettenérés pillanatában. Mintha mindez nem is vele történne. Aztán az a keserű íz a szájában. A megszégyenülés íze. De igen! Vele történik mindez. Vele!
Rettegett tőle, hogy valaha megteszi. Irtózott a gondolattól, hogy egyszer majd köze lesz ehhez a bűnhöz, amelyről annyiszor hallott, amikor az iskolában a második kőtábláról tanultak. Házasságtörés. Micsoda szó! Milyen megsemmisítő. Mekkora súlya van! Hát ez lett belőle? Egy házasságtörő?
Most értek oda. A helyre, amely annyira szomorú. Hát itt ér véget az élete. Ebben a völgyben, ahol annyi bűnöst megköveztek már. Vajon milyen érzés lesz? Milyen lesz a halál? Majdnem felkiáltott: Elnézést!!! Nem itt kellett volna jobbra fordulni, azon az ösvényen?! Érezte, hogy milyen groteszk az egész. Ő mutassa meg az utat azoknak, akik a kivégzése helyszínére viszik? Nem értette. Túljutottak azon a ponton, ahol az ösvény a völgybe fordul. Vajon miért? Talán van egy másik út? Nem!  Innentől az út éles kanyarral felfelé visz. A Templom felé. - Vajon hová megyünk? Újra körbe nézett. Az arcokról nem olvasott le semmit. Csak azok a szigorú szikár tekintetek. És az a gyászos monoton menet.
Beértek a templomba. Távolabb egy csoportot látott. Ez nem volt szokatlan, nyilván egy rabbi és a tanítványai. A gyászos, monoton néma menet egyenesen feléjük tartott. A rabbi nekik háttal állt. -Talán őket is el akarják hívni a kivégzésre… De hát minek? Nincsenek elegen? Fejenként három kő. Az annyi mint harminc. De hát húsz is elég lenne. Minek akkor az erősítés? – gondolta. Most értek oda. A menet hirtelen megállt, ő a váratlan váltás miatt még a lendülettől továbblépett kettőt, így teljesen a figyelem középpontjába került. Az egyik farizeus megszólalt. Hangja első rezdülése kellemetlenül rekedt volt, mint amikor valaki hosszú hallgatás után jut szóhoz. - Rabbi – szólított meg a háttal álló férfit – ez az asszony rajtakapatott, mint házasságtörő. A Mózes törvényében meg van írva, hogy az ilyet meg kell kövezni. Te azért mit mondasz?
Ő az – gondolta a nő, amikor meglátta a lassan feléjük forduló férfit - Ő az akiről mostanában olyan sokat hallani. Milyen régóta vágyott arra, hogy találkozhasson vele. A gyógyítóval, a híres tanítóval – Názáretből. Hát végül sikerült! Hirtelen vigasztalást érzett.    Milyen szomorú, hogy éppen most kell meghalnia. De mintha Isten az utolsó pillanatban azt mondta volna: Mielőtt meghalsz, még egy kívánságodat teljesítem. Most értette meg. Igen. Ez a találkozás voltszámára az utolsó kívánság. Mennyire készült rá mindig. De valami rendszeresen közbejött. Egy kicsit furcsállotta is… Érdekes! – gondolta -  Egy óra múlva már nem leszek, és mégis ez okozza a legnagyobb örömöt, hogy találkozok valakivel, akit nem is ismerek.
Nem mert ránézni. Lesütött szemmel várta a végzetes szavakat. Tehát azért jöttek, hogy ez a rabbi mondja ki a végső ítéletet. Érezte, hogy az elhangzó szavak súlya hamarosan ránehezedik. Várt. Milyen hosszúnak tűnt az idő! Vagy mégsem? Nem tudta eldönteni mitől olyan hosszú a csend. Ő érzi hosszúnak, vagy a rabbi tényleg ilyen sokáig nem válaszol? Egy kis hangya, amely az imént a sarujától indult, lassan átért a következő kő kockára és most belépett a nő árnyékába. Ezek szerint nem ő érzékeli így az idő múlását. A rabbi valóban nem válaszol.
- Te azért mit mondasz?  A farizeus hangja ezúttal sürgető volt. A nő félénken felnézett. Szinte magától, mintha egy láthatatlan erő vonzaná. Hirtelen a tekintete találkozott a rabbiéval. Bizsergést érzett. Meleg, megnyugtató bizsergést.  Még sosem látott ilyen tekintetet. Egyszerre volt metsző és barátságos. Zavarba jött. Furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Embernek érezte magát. Teremtménynek. Olyan valakinek, aki eddig távol volt valamitől, ami pedig létének lényegét képezi. Vagy inkább valakitől? Mintha identitása most találta volna meg fundamentumát. Nem nőnek, nem asszonynak, nem is anyának vagy szolgának érezte magát. Egyszerűen embernek. Hirtelen az jutott eszébe, hogy mennyire hiányzik neki Isten, és hogy mennyi időt vesztegetett el nélküle. Milyen kár, hogy ezekkel most szembesült, amikor már nem változtathat ezen. Érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördült az arcán.
A rabbi megszólalt: - Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. Majd lehajolt írni kezdett a porba. 
Hát elhangzott! Kimondta a halálos ítéletet. Valahogy mégsem érzett súlyt. Sőt, mintha megkönnyebbűlt volna.
A farizeusok körülötte fészkelődni kezdtek. Szemmel láthetólag nem erre a válaszra számítottak. Ekkor megszólalt egy távoli zene. Messziről jött, dallama lágy volt és simogató. Mintha a zene szele fújta volna el őket, ahogy a száraz levelek hullanak a fáról, úgy szálingóztak el mellőle egymás után a barnaruhás árnyak. Léptük lassú volt és súlyos. Ahogy a nő a mögötte egyre távolodó saruk csosszanását hallotta, úgy szakadt fel benne valami kimondhatatlan édes érzés egészen mélyről.
A rabbi befejezte írását a porba, lassan felállt. Asszony, - szólította meg - hol vannak a te vádlóid? Senki sem vádol téged? Nem tudta eldönteni, hogy valóban jól hallja e a rabbi szavaiban a  játékos cinkosságot. - Senki Uram! - Én sem vádollak. Eredj el, és többé ne vétkezzél. A hang határozott volt és erélyes, akkor tehát az előbb mégis rosszul hallotta volna?
Most fölnézett. Megszűnt. A félelem egyszerre megszűnt. Tudta, hogy soha többé nem tesz ilyet, hogy soha többé nem követi el ezt a bűnt.  Egyszerre tudta, hol rontotta el, és tudta hogyan hozhatja helyre. Érezte a hűséget, amely szétárad a bensejében... Jó akarok lenni! Jó! Ez a vágy, mintha fölé tornyosult volna és csak nőtt, nőtt az ég felé. Nem tudta mióta állhatott ott. A nap erősen tűzött rá, de nem érezte a forróságot. Még mindig hallotta azt a távoli dallamot. Vagy csak képzelődik? A rabbi már elfordult tőle, és újra a tanítványaihoz beszélt. Lassan megfordult. Ahogy távolodott, lágy szellő suhant végig a templom tornácán, és ezzel a széllel, mintha a múlt minden árnya elszállt volna vele. Szabad volt. Tudta, hogy ami ezután történik az egy teljesen új fejezet lesz élete történetén.